„Bálványdöntögetés” és új kutatási irányok

Pálffy Géza nagydoktori disszertációjának mûhelyvitája

Január 22-én, kedden, 10 órai kezdettel került sor Pálffy Géza a közeljövõben benyújtandó nagydoktorijának mûhelyvitájára az MTA Történettudományi Intézetének tanácstermében. A több mint négyszáz oldalas munka, mely a „Szent István birodalma a Habsburgok közép-európai államában” címet viseli – ahogy maga Pálffy Géza fogalmazott – tulajdonképpen a „véletlen mûve”. Eredeti szándéka egy ennél jóval rövidebb, angol nyelvû összefoglaló elkészítése volt, amelynek témája a Mohács utáni Magyar Királyság Habsburg Birodalmon belüli helyzete lett volna. A szerzõ Engel Pál Szent István birodalma c. munkáját választotta mintául. A munka elõrehaladtával Pálffy úgy vélte, eredményeit elõbb mindenképpen a magyar közönség elé szeretné tárni, ehhez azonban bizonyos pontokon szükségesnek látta a téma bõvítését illetve szûkítését. A disszertáció jelenleg tíz nagyobb témát ölel fel, mint a bécsi udvar és a rendek viszonya, gazdaság, határvédelem, pénzügyigazgatás, a szuverenitás és az integráció kérdésköre, valamint egy Bocskai-szabadságharccal foglalkozó fejezet. A dolgozat élén historiográfiai áttekintés áll. Az eredeti tervekhez képest az Erdélyi Fejedelemséget taglaló fejezet kimaradt. A történetírás toposzai Pálffy interpretációja során a szerzõtõl megszokott új megvilágításban kerültek bemutatásra, melyet a vita során a résztvevõk csak „bálványdöntögetésnek” aposztrofáltak.

Bevezetõ szavaiban Fodor Pál, a TTI kora újkori osztályának osztályvezetõje, a vita házigazdája elmondta: bár e tudományos fokozat megszerzéséhez újabban nem szükséges már az elõzetes ún. „mûhelyvita”, Pálffy Géza mégis önszántából indítványozott e célból egy szakmai megbeszélést. A vita elnöke és irányítója Gecsényi Lajos, a MOL fõigazgatója volt, aki röviden méltatta az elkészült munka terjedelmét és alaposságát, ami a precíz fogalomhasználatra és a részletes bibliográfiára egyaránt kiterjedt. A jelenlévõk között szerepelt oszmanista, mûvészettörténész, ill. a magyar történelem más korszakaival foglalkozó kutató is. A kritikai megjegyzések tárgyát elsõsorban a munka terjedelme, felosztása, jegyzetapparátusa, a szerzõ terminusai és a „bálványdöntögetés” képezték, de volt, aki a kiadással és fordítással kapcsolatos nehézségekre hívta fel a figyelmet. A tizenhat hozzászóló mindegyike elismeréssel méltatta, majd saját véleményével kiegészítette Pálffy Géza munkáját. Kalmár János, H. Németh István, Papp Sándor, Horn Ildikó, Oborni Teréz, Molnár Antal és Péter Katalin fõként a Bocskai-szabadságharchoz találtak hozzáfûznivalót, míg Somogyi Éva, Bariska István és Varga János inkább a „Bécs, mint fõváros” és a magyar nemesség bécsi udvarhoz fûzõdõ viszonyának bemutatását kritizálták. Gyakran visszatérõ megjegyzés volt a munka újszerûsége, szembenállása a korábbi historiográfiával, és a majdani fordítással, kiadással kapcsolatos nehézségek. Elõször Dominkovits Péter, majd Ágoston Gábor, Koltai András, Pók Attila, Borhi László és Fodor Pál is felhívta a figyelmet arra, hogy más-más terjedelmet és jegyzetapparátust igényel egy angolszász ill. egy német piacra készülõ fordítás. A vita kötetlenségét jelezték a széleskörû szakmai hozzászólásokon túl az idõnként elhangzó szellemes megjegyzések is. Gecsényi Lajos a kurrens szakirodalom fontosságának többszöri említése után megjegyezte, hogy a szerzõ nem csupán támaszkodik az osztrák és cseh történetírásra, hanem maga is jelen van abban.

A hozzászólások sorát a házigazda, Fodor Pál zárta, majd felkérte Pálffy Gézát, hogy reagáljon az elhangzottakra. Pálffy elsõként a disszertáció születésének körülményeirõl szólt, majd felhívta a figyelmet arra, hogy Erdély „kimaradása” nem a véletlen mûve, sõt a fejedelmi országrészt a „királyi Magyarországhoz” hasonlóan birodalmi kontextusban önállóan lenne érdemes vizsgálni, és ez a jelen munka párjaként árnyalhatná a XVI. századról alkotott képet. Annál is inkább, hiszen a Magyar Királyság sosem mondott le Erdélyrõl: az egész korszakot végigkísérte a visszaszerzésére irányuló „virtuális igény”, miközben az oszmán vazallusi státusa miatt egyben veszélyforrás, mi több: ellenség is volt. Pálffy fontosnak tartotta továbbá a bevett, ám helytelen kifejezések elhagyását vagy átértelmezését és új terminusok bevezetését. Pontosabb, ha a Mohács utáni idõszakban nem a Magyar Királyság, hanem a szentistváni birodalom három részre szakadásáról beszélünk, hiszen a Magyar Királyság fennmaradt, és nem csupán nevében örökített át sok korábbi hagyományt. Indokolható tehát a korszakban a Habsburg-monarchia részeként létezõ államalakulatot királyi Magyarország helyett Magyar Királyságnak nevezni. Intézményrendszerében-igazgatásában, gazdaságában és udvartartásában is túlélte ezt a korszakot, s a túlélést biztosító közeg éppen a Habsburg-monarchia összetett állama volt.

Bojtos Anita